Szülőnek lenni egyszerre a leggyönyörűbb és a legnehezebb dolog a világon. Az első három év kihívásokkal és kisebb-nagyobb csodákkal teli időszak. Ilyenkor a kicsik számára még az anya és az apa jelentik a világot és az otthon megnyugtató melege mindazt, ahol biztonságban érezhetik magukat.
Ez az időszak azonban villámgyorsan tovatűnik. Az első pár hónapban ugyan úgy fest, mintha sosem lenne vége az sírással és álmatlan órákkal teli éjszakáknak, de az igazság az, hogy fel sem ocsúdtunk és máris óvodába kell vinni a gyerkőcöt. Ez pedig sok családban egy igazi vízválasztó pillanat, ami nem csak a picik, de a szülők számára is hatalmas érzelmi megrázkódtatással jár. Persze a gyereknek jóval nagyobb változás, hisz a megszokott rutin, a napirend egy csapásra felborul és idegen helyen, ismeretlen társak között kell eltölteni az egész napot. Ráadásul ez még csak nem is opcionális – mint ahogy az a régi időkben volt -, hanem kötelező. Ezzel ugyan sokan nem értenek egyet, ám a szocializálódás és bizonyos képességek elsajátítása miatt valóban rendkívül hasznos ha az iskoláskorig nem marad otthon a szülővel a gyerkőc.
Igen ám, de azért a reggeltől délutánig tartó időszak mégiscsak meglehetősen hosszú. Ez persze nem okoz problémát abban az esetben, ha az anyuka – vagy adott esetben az apuka, ha addig ő volt otthon – főállásban visszamegy dolgozni. Ám ha ez valamiért nem így van, akkor bizony az ember elgondolkodik azon, miszerint tényleg célszerű-e délutánra is otthagyni a kicsit. Nos, erre nem könnyű egyértelmű választ adni, hiszen gyereke válogatja, hogy miként éli meg az óvodás időszakot. Van olyan lurkó, amelyik nagyon nehezen rázódik bele, ám utána alig lehet elrángatni, míg mások épp csak elvannak, ám különösképp nem élvezik a dolgot, főleg nem a kötelező alvást. A valódi fejlesztő programok ugyanis a legtöbb esetben a délelőtti időszakban vannak, így aztán ha van rá lehetőségünk és mi is, no meg a gyermekünk is szeretné, akkor bátran hozzuk el ebéd után, mert mindenkinek így lesz a jobb.